Csütörtök, 2024-05-02, 21:53
Üdvözöllek Vendég
Főoldal | Regisztráció | Belépés | RSS

Dr.Kürti László

 Érdekes, egyben értékes kis cikk jelent meg a Törökszentmiklósi  Kalendárium 2005-ös számában, „A Miklós Néptáncegyüttes 30  éve” címmel. A cikket Szalavári Anna Mária és Gaál András írta,  akik 1987-től vezették, vezetik az együttest. A cikk bevezetőjében  írják: „A megalakulás pontos idejére már igazából nem emlékszik  senki, de a régi hivatalos iratokból, levelezésekből megállapítható,  hogy a Bercsényi Miklós Gimnázium „Samu bácsi”, alias Tóth Sándor tanár úr vezette néptánc-szakköre volt az a bázis, amelyre 1975-  től a Városi Művelődési Központ, majd később a helyi ÁFÉSZ által  is   támogatott   városi   színeket   képviselő   Miklós   Néptáncegyüttes  épült”. (Törökszentmiklósi Kalendárium 2005, 79. o.)     Az alábbiakban szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy az együttes  múltjáról alkotott képet pontosítsam, és egypár évvel előbbre vetítsem azt.     A törökszentmiklósi gimnáziumban a néptáncegyüttes keletkezése 1947-re nyúlik vissza. Ekkor alakult meg az első iskolai tánc-  csoport,   ebben   táncolt   együtt   Gomba   Szabolcs,   Hámori   József,  Külley Lívia, Somfai Irén, Tóth Sándor. Az együttesben a vezető  neve nem ismert, de annyi bizonyos, hogy Molnár István „Magyar  Néptánchagyományok”   című    könyvéből    tanultak.   Nem     tudjuk  milyen   programmal,   valószínűleg   az   akkori   divatos   színpadra   állított műsorral szórakoztatták a közönséget. 1950-től már az egész  országban nagy volt a felbuzdulás, főleg az Állami Népi Együttes  és a Mojszejev együttes műsora láttán, de az ún. országos kultúr-  versenyek is elkezdődtek. 1951-ben Tóth Sándor és Gomba Szabolcs Debrecenben folytatták tanulmányaikat, és ott az egyetemi  néptáncegyüttesben táncoltak. Tóth Sándort Béres Andrással való  kapcsolata alapvetően meghatározta abban, hogy a Debreceni Népi  Együttesben (DNE) is táncolhatott. Itt kapta meg azt az indíttatást  is, ami aztán egész életén végig kísérte: a néptánc szeretetét. Béres biztatására a Népművészeti Intézet által indított táncoktatói tanfolyamot is sikeresen elvégezte, és „C” kategóriás oklevelet szerzett.  Az egyetem és a DNE mellett már tanítást is vállalt, első csoportja  Ebesen volt, ahol a téesz tánccsoportját oktatta. (Télen néha szánkón hordták ki a faluba.) Béres András és a tanfolyam sok táncot és  újdonságot jelentett a fiatal Tóth Samunak.  Megtanulta a „Horto-  bágyi pásztortáncokat,” az „Ajaki leánytánc”-ot, a „Bihari ugrós”-t  és a „Háromugrós”-t. Ez utóbbi a Magyar Állami Népi Együttes  nagy sikerszámának számított több évtizeden át. Visszaemlékezése  szerint az újonnan felvett táncos fiúkat az idősebbek levizsgáztatták  („beavatás”), elfenekelték őket, és eltáncoltattak velük egy leány  táncot.

 Az egyetem elvégzését követően a három hónapos katonai szolgálat után, Tóth Sándor 1955-ben visszakerült Törökszentmiklósra  mint kémiatanár. Az ÁFÉSZ keretein belül azonnal egy gyermek-  csoport megalakításába fogott. Szilágyi Lajosban, az ÁFÉSZ akkori  elnökében segítőtársra talált. Szilágyi még ebben az évben 12.000  forintot – akkoriban egy pedagógus évi fizetésnek felelt meg – adott  a kosztümök vásárlására. A tánccsoport először a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség), majd 1957 után a KISZ keretén belül  működött.   Nyáron   többször   táboroztak   (Alsóbélatelep),   ahol   tanultak és szórakoztak. Az ÁFÉSZ és a gimnázium közös csoportjában táncolt Csúz Imre, Gomba Levente, Papp Imre. Papp később  Jászberénybe került, és ott 1971-ben a Jászsági Népi Együttes létrehozásánál tevékenykedett, velük szerzett később országos hírnevet.     A csoport műsorszámai közül Béres András koreográfiája, a „Mikepércsi csárdás” ekkor már slágernek számított, amit természetesen Samu bácsi tanított be. A miklósi együttes országos versenyeken vett részt, sőt még Budapesten is szerepeltek. A fellépésekhez az  ÁFÉSZ cigányzenekarát a táncegyüttes rendelkezésére bocsátották.  (Ekkor már játszottak a fiatal Ökrös testvérek, Ökrös László és Ökrös Sándor.)     A táncélet annyira fellendült, hogy Törökszentmiklóson 1958-  ban már három együttes működött: a Mezőgazdasági Gépgyár, a  Malom   és   az   ÁFÉSZ-Gimnázium   közös   csoportja.   Ezeket   mind  Tóth   Sándor   oktatta.   Sőt,   a   környék   csoportjainak   (Tiszafüred,  Mezőtúr, Szajol, Kisújszállás) létrehozásában is nagy szerepet játszott. Ahová csak hívták, és ha ideje engedte elment tanítani. Mint  tanár, fizetése egy hónapra 1004 forint volt, de egy csoportért néha  500 forintot is kapott.     Az 1960-as években az új gimnáziumi osztályokból Samu bácsi  folyamatosan újjászervezte a néptáncegyüttest. 1963-64-től már a  csoport tagja volt Bagdi Mária, Boda Imre, Csibi Ferenc, Czakó  László, Skrám Katalin, Nagy Imre, Szilágyi László. Az együttes a  környéken sokat szerepelt, és fellépett bemutatókon is, mint például a szolnoki „Verseghy Napok”-on folyó nagy versengésben. Más  megyei diáknapokon is felléptek (pl. Eger, Gyula). A „Mikepércsi  csárdás”-t kiegészítette a „Bihari kopogós” és a „Dobozi csárdás”. A  szolnokiakkal majd később a jászberényiekkel versenyezni ebben az  időben még igazi kihívásnak tűnt. A Tisza táncegyüttes azonban már  kezdett országos hírűvé válni, és bár a törökszentmiklósi együttessel  szemben szinte profinak lehetett mondani, ennek ellenére nem volt  az. Ekkor már néha járt a „Tisza” vezetője Várhelyi Lajos (Kuka) Törökszentmiklósra oktatni, majd őt helyettese, Bede Ferenc követte.
1967-ben Tímár Sándor „Dunántúli ugrós”-t tanított az együttesnek,   és   a   II.   Országos   Földművesszövetkezeti   Néptáncfesztiválon  az együttes ezzel a számmal helyezést ért el. Alkalmanként ha nem  volt elegendő táncos fiú, Samu bácsi is beugrott helyettesíteni, de  – elmondása szerint – „mindig csak a hátsó sorban, hogy ne vegyék  észre”. Tatán például a gálatáncot ő tanította be 57 táncosnak, akik  a „Jászkunsági gyerek vagyok” című dalra táncoltak.     A nagy csoport leérettségizése után az 1968-ban indult c. osztályból tevődött ki Samu bácsi új tánccsoportjának magja és ő volt  egyben az osztályfőnökünk is. Petrik László (beceneve Pisztráng),  Zsigmond Margit és jómagam végigtáncoltuk a négy évet. Polgár  István szintén táncos lett, ő a „b”-be járt, s vele együtt Nagy Erzsébet (Szöszi) is. Az „a”-sok közül Kocsi István táncolt velünk. Míg mi  kezdők voltunk, addig a végzősök vitték az együttesben a prímet,  a táncosok között Bihari Imre és Buczkó Julianna is ott volt. Az  előbbi 1970-ben, Julianna 1971-ben végzett. Mi lassan vettük át a  helyüket. Az 1970-es Ki-Mit-Tud? szolnoki döntőjén Bihari Imre  még egy szólótánccal is indult, de a zsűri egy túrkevei táncost juttatott tovább. Emlékszem arra, hogy egyik próbánkon 1971 elején  felbukkant Bihari, és mosolyogva nézte csetlő-botló táncolásunkat,  de inkább a lányokat szemezgette - kiskatona volt már ekkor.     A Samu bácsi vezette együttessel sokat próbáltunk, olykor a gimnázium zsibongójában is. Volt, hogy egy-egy szünetben is gyorsan  el kellett járni Béres András még műsoron tartott koreográfiáját,  a „Mikepércsi csárdás”-t, mert valamelyik bemutatóra készültünk.  Általában   azonban   valamelyik   tanteremben   próbáltunk.   Ha   délután szülői értekezlet volt, vagy levelezős oktatás, ekkor Samu bácsi   is beugrott közénk táncolni, a sok szülő meg csak állt és bámult  bennünket, de inkább csak tanárunk karizmatikus  egyéniségét csodálták. Samu bácsi jó vezető volt, s annak ellenére, hogy ekkorra  már kezdett fáradékonnyá válni, arra törekedett, hogy valaki mindig   jöjjön   bennünket   tanítani.   1968-69-ben   még   Skrám   Katalin  tudta   vállalni   a   tánctanítást.   Egy   alkalommal   Szolnokról   Tímár  Sándor is visszalátogatott felfrissíteni a dunántúli ugróst. Aztán az  oktató Blahó Ferenc volt, aki egy ideig a Tisza táncegyüttesben is  táncolt. A „Tisza” programjából betanította nekünk Vadasi Tibor  vicces „Kimenő” című számát is öt főre. Táncospárom sokáig Csapó   Ica   volt.   A   Bercsényiben   a   tánccsoport   és   a   tornászok   között  nagy volt a versengés, a tornatanárok nem nézték jó szemmel, hogy  Samu bácsi keze alatt vannak a jó mozgású fiatalok.     A   Néptáncosok   Kiskönyvtára   c.   sorozatból   még   megmaradtak  a korábbi táncok: a „Cigándi csárdás,” Molnár István „Nagykónyi  verbunk”-ja és Szász Béla „Gencsapáti verbunk”-ja is elkészült. (Ezeket a táncleírásokat még a Népművészeti majd Népművelési Intézet  adta ki az 1950-es években.) Egy versenyen a Tisza táncegyüttes  Náfrádi László 1958-ban kiadott könyvének „Pásztortánc”-át mutatta be nagy sikerrel, de ezt nekünk soha nem tanították be. Kevés volt a tanulható anyag – az 1960-as évek végén a Népművelési  Intézet indított egy könyvsorozatot „Együtteseink műsorából” és  mindenki ebből tanult. Ekkor még híre-hamva sem volt a csoportok   táncgyűjtésének.   Központilag,   mindent   felülről   irányítottak,  és   a   csoportok   majdnem   mindig   ugyanazokkal   a   számokkal   versenyeztek, a zsűri is mindig ugyanazokból tevődött ki. Mivel csak  egy ruhánk volt, egy sárközi viselet-imitáció, amit örököltünk az  első csoporttól, minden számot abban adtunk elő. A sok fellépésből  az április 4-i, a május 1-i, és a november 7-i szereplések, vagy az  ÁFÉSZ által szervezett ünnepségek maradtak emlékezetesek. Szokás   szerint   a   május   1-i   felvonuláson   mindig   menettáncot   kellett  előadnunk. A főutcán a betonon olykor bizony nagy hőségben is táncoltunk. Az idősebbektől úgy tanultuk, hogy az emelvény előtt  elhaladva   csárdásozni   kell   a   „Szentmiklósi   gyerek   vagyok”   című  dalra, ami eredetileg a „Jászkunsági gyerek vagyok” c. népdal dallama volt. Ha fesztiválra mentünk a hétvégén, Samu bácsi a hétfői  kémiaórán a néptáncosokat „megkímélte.”     A próbákra a zenét egy ideig az 1966-ban érettségizett Csirmaz  László szolgáltatta kitűnő zongorajátékával. (Ő később a Kölcsey Általános Iskola énektanára lett.) Az utazásokat sokszor a gimnázium  és az ÁFÉSZ finanszírozta, a fellépésekhez a zenét a hagyománynak  megfelelően az ÁFÉSZ cigányzenekara szolgáltatta. Az Ökrös László vezette kitűnő 4-5 tagú banda kísérte az együttest, ők egy ideig a  pince borozóban játszottak, később szétszóródtak. (Ökrös Lászlóval  valamikor az 1990-es évek elején találkoztam véletlenül, akkor egy  budapesti étteremben – mint mondta – „bazsevált éhbérért”.)

Blahó Ferenc 1972-ig tanított bennünket, ebben az évben a „Verseghy  Napok”-on az általa tanított számmal neveztünk be. Mivel azonban   Szolnokra költözött tovább nem tudta vállalni a táncoktatást. Kár,  hogy ezekből az évekből nem maradt fenn egyetlen egy filmfelvétel  sem, csak egypár fénykép.  Az   1972-es   érettségi   számunkra   fellélegzés   volt,   alig   vártuk   a  gimnázium befejezését, viszont ez az elválás a táncegyüttes elhalását  is jelentette volna. Azonban az ÁFÉSZ és a Művelődési Ház közös  megbeszélése folytán adódott egy új lehetőség, hogy folytassuk a  táncot. Többen – Buczkó Julianna, Csapó Ica, Nagy Erzsébet, Petrik László, Polgár István, és én – elhatároztuk azt, hogy kitartunk,  és a Művelődési Házban folytatjuk tovább a táncolást. Ezt megbeszéltük Samu bácsival is, aki ezt nem ellenezte, és azt sem, hogy a  ruhákat és csizmákat magunkkal vigyük, így viszont ez a Bercsényi-  ben a tánccsoport megszűnését jelentette.    

 Lelkesedésünk határtalan volt. A Művelődési Háznál – ami akkor  még a parknál lévő épületben volt (a mai Rádió Szentmiklós épülete - a szerk.) - dolgozó Jakab Zoltánné (mindenki Juli nénije) is bekapcsolódott munkánkba, és bátorított bennünket. Igaz, ő inkább  modern- és társastánc tanítással kereste kenyerét, de segítségével,  és az ÁFÉSZ további támogatásával az együttes kezdett ismét talpra állni. Az elmentek helyére új tagok léptek, többször hirdettünk  felvételt, és annak ellenére, hogy az érdeklődés minimális volt, egy  páran (pl. Bódi Károly, Deli Dezső, Futás Ica, Fekete István, Polgár  Anna) csatlakoztak hozzánk. Buczkó Julianna is segített az oktatásban, és vele kezdtem el a próbák vezetését, a táncok tanítását. Juli  néni biztatására még egy területi néptáncoktatói tanfolyammal is  próbálkoztunk. Ez Debrecenben volt, még mindig dr. Béres András  (ekkor már neves néprajzkutató, a Debreceni Népi Együttes művészeti vezetője) irányításával. A körülményes utazgatás, és hétvégi programok azonban lehetetlenné tették a tanfolyam folytatását.  Béres András biztatott, hogy a városunk környéki tanyavilág biztosan egy „aranybányája” a népzene- és néptánc-kutatásnak. Ekkor  döntöttünk   arról,   hogy   az   együttest   Miklós   Néptáncegyüttesnek  kereszteljük el, s 1973-ban már ezzel a névvel léptünk fel.     A   próbák   sokasága   nem   volt   hiábavaló,   de   a   megyében   a   sok  együttes igen nagy versenyt, kihívást jelentett. Ruháink nem voltak,  jó zene sem akadt, és ekkor már Budapestről kezdett szivárogni az  autentikus táncházmozgalom, ami más követelményeket jelentett.  Jómagam a Tisza táncegyüttesbe is bekerültem, és megpróbáltam  - sikertelenül - valamit átültetni a Miklós együttesbe. Az új „szellemiség” - ha egyáltalán lehet ezt annak nevezni - az jelentette, hogy  készültünk   a   területi   néptáncversenyekre,   és   a   nagy   megmérettetésre: a minősítésre. Erre nem akartunk régi számokkal benevezni,  így két új számot próbáltunk meg saját magunk koreografálni. Egy  huszártáncot, és egy alföldi pásztortáncoknak nevezett táncszvitet.  (Mindkettőben   magamra   vállaltam   a   szólótáncot.)   Az   előbbinek  alapját Molnár István „Huszárverbunk”-ja, és a Tisza táncegyüttes  huszártánca adta, amit Kodály Zoltán Háry János intermezzójára  táncoltak, de én nem ilyet szerettem volna. Sajnos, a nagykunsági  verbuváláshoz ekkor még csak történeti leírások (pl. Szűcs Sándor)  kapcsolódtak, amiket alig ismertem. A pásztortánchoz az adta a segítséget, hogy a „Tisza” vezetőjével, Várhelyi Lajossal és több táncossal részt vehettem egy gyűjtőúton a Nagykunságban. Az alföldi  szvithez az énekeket és dallamokat magam szedegettem össze, volt  közte ismert miklósi, de Kengyelen, Szenttamáson és Kuncsorbán  hallott népdalok is („Új a csizmám, a szögre van felakasztva,” „Kisújszállás körül van ibolyával,” „Nagykunsági hármashatár”, „Túr a  disznó,” stb.). Kisgyerekkoromban többször Kengyelen nyaraltam  keresztanyáméknál, és ott igen eleven volt még a valamikori uradalmi cselédek, napszámosok zenefolklórja. Szenttamásra kijártunk  néha lovagolni is és ott egy-két idősebb csikós és lovász fütyülgetett, nótázott. Ezeket a dalokat elfütyültem Ökrös Lászlóéknak, ők  lassan, de megértették, és - becsületükre legyen mondva - meg is  tanulták   a   zeneszámokat.   A   próbák   intenzitása   fokozódott,   és   az  együttes kezdett összeforrni. Az egyik próbánkról még a Szolnok  Megyei Néplap is tudósított.    

 A minősítőn azonban nem sikerült semmi, annak ellenére, hogy  mindenki derekasan helytállt (a kosztümöket még Budapestről béreltük igen drágán). A zsűri (Osskó Endréné és Olsvai Imre neve  rémlik fel a zsűritagok közül) egyértelműen művinek nevezte a számokat azt hangsúlyozva, hogy az együttes rossz utakon jár. (Nem árt megjegyezni azt, hogy a Tisza táncegyüttes feldolgozta a nagykunsági pásztortáncokat az 1974-es zalaegerszegi kamaratáncfesztiválra, ahol még csak helyezést sem kaptak érte.) Azt is a szemünkre  hányták,   hogy   a   Miklós   együttesben   miért   cigánybanda,   és   nem  citerazenekar – melynek divatja ekkor kezdődött el – szolgáltatta a  zenét. Értetlenkedve hallgattuk a kritikát, hisz a környéken nemcsak jó cigánybandák muzsikáltak bálokon és lakodalmakban, hanem rezesbandák is. Mi lett volna ha rezesbandával lépünk fel? De  valóban igaz volt az, hogy 1974-re tényleg már más szelek fújtak,  Szolnokon ekkor már a budapestiek szervezték a táncházat, és mindenki csodálkozva leste az erdélyi táncokat. 1974 nyaráig még működtünk és szerepeltünk, de ezután otthagytam Törökszentmiklóst  és külföldre távoztam. A Miklós Néptáncegyüttest Petrik Lászlóék  vették át és vitték tovább.     Röviden ennyit tudok itt lejegyezni a miklósi néptáncegyüttesek  múltjából, a gimnázium, az ÁFÉSZ és az akkori Művelődési Ház  gyümölcsöző viszonyáról. Néhány fénykép bizonyítja azt, hogy az  1950-es évek közepétől tartott egy táncmozgalom, amit Tóth Samu  bácsinak   köszönhettünk.   A   hatvanas   évek   közepétől   a   hetvenes  évek közepéig egy meghatározó generáció maradt együtt, akik egy-  másnak adták át – szó szerint – a ruhát és a csizmát. Mi 1968-tól  1974-ig maradtunk együtt egy csoportként, és szabadidőnket feláldozva vittük tovább azt, amit Tóth Sándor Samu bácsi kezdett el  még, mint gimnazista diák. Az 1931-es születésű és aranydiplomás  pedagógusnak ezért örök hálával tartozik az a több ezer törökszentmiklósi és környékbeli ember, akiknek életében a néptánc szerepet  játszott az 1940-es évektől.     
A cikk megírásához nyújtott segítségükért köszönettel tartozom Boda Imrének, Papp Imrének, Tóth Sándor Samu bácsinak és Zsigmond Margitnak.                                              

dr. Kürti László  


 A cikk szerzője táncospárjával Csapó Icával egy 1969-ben készült felvételen. 
 (Ezen írás kiegészíti, helyesbíti illetve pontosítja a 2005-ös Törökszentmiklósi Kalendáriumban megjelent A Miklós Néptáncegyüttes 30 éve című visszatekintést. - a szerk.)